Állítólag megfogalmazhatatlan érzés, ők mégis megpróbálták. Nekem tetszik.

Sokan kutatják, sokan szinte kézbe kapják, 
Sokan keresik, de végül már hagyják, feladják. 
Ez egy kártyavár érzés, őrjítően bonyolult kérdés, 
Mellyel együtt jár a megértés, és néha a féltés. 
Sokszor az öröm, sokszor pedig a bánat, 
Sokszor az ember már egy életre belefárad.
És hagyja, feladja, úgy hogy meg se kapja, 
Mert csak ahhoz kegyes, aki igazán akarja. 
Persze van, hogy megkeseríti életed, 
És önsajnálatodban rezignáltan kérdezed, 
Hogy szerencsétlen fejed, mit is véthetett.
Mert nélküle el sem tudnád képzelni, 
Hogy élheted létedet. 
Van, hogy sajnálkozhatsz, máskor mindent ajnározhatsz, 
Végtelennek érezhetsz mindent, máskor szarrá rogyhatsz. 
Keresed az egyensúlyt, és mikor elrontod, 
Akkor átkozott, meg nem érdemelt átkaid ontod, 
Úgy érzed, csak a te gondod, de nézz körbe te!
Nem mások tükre, hanem a tiéd a görbe. 
Sokszor elég egy nézés, egy mosoly, egy hang, 
Hogy felerősödjön benned, ami tompa volt és halk. 
A mennybe szállhatsz, vagy a pokolba hullhatsz, 
Égető lángra gyúlhatsz, vagy éppen kihunyhatsz.
Minden labilis, de lehet nagyon stabil is, 
Sokszor lekicsinyít dolgokat, de sokszor nagyít is. 
Amilyen kis dologtól felgyúl, olyan kis dologtól feldúl, 
Ahány dolgot megjavít, van hogy annyit elszúr. 
Ebben egyenlő lehetsz, lehetsz vak, őrült, egészséges, 
Lehetsz testileg sérült, de az nem kétséges, 
Hogy mindannyian ugyanúgy érzünk, néha ugyanúgy nézünk, 
Hogyha elmúlik, de nem akarjuk, ugyanúgy vérzünk.
Kiegészítheti gyertyafény, vagy a csillagok ragyogása, 
De a lényeg, hogy átáramlik rajtunk érzékeink minden vágya.
Néha ellenállunk, néha már alig várjuk, 
Hogy egybefonódjon velünk, és együtt járjuk, 
Együtt várjuk, együtt akarjuk, együtt érezzük, 
Hogy vele együtt a legtökéletesebb formát képezzük. 
De néha bevillan, hogy tán elillan, 
Épp ezért féltjük, védjük, 
Ha megszűnik, csak állunk, és nem értjük, 
Hogy mi lehetett az ok, hogy mi lehetett a gond, 
Mi vezethetett idáig, hol volt a töréspont. 
Sokszor nem is tehetünk róla, csak úgy kialszik a fény, 
Hiába minden remény, a tény, hogy nincs már a lény, 
Ami mindezt okozta, ami mindezt fokozta eltűnt. 
És nem lesz aki ezt kinyomozza, 
Hiszen a lelkünk ilyenkor emlékeztet antik romokra.


A tegnap esti beszélgetés után,ilyen kis bús-borongós délelőttön, nem tudtam megállni, hogy ne osszam meg a nagyvilággal (: 
Köszönöm!